Reményhal versei

Bár nem látlak,

nem beszélünk,

nem is írunk már,

elfogytak a szavak,

nem is értesz tán.

Itt állok s nem várlak

Karácsony éjjelén,

csengő szól, gyertya ég,

szívem félve dobban,

mégis él a remény.

Életem egén egy csillag tűnt fel,

egy csillag, mely rám ragyog, s felemel.

Te vagy az, ki izzó fényed szórod reám,

átöleled lelkem, telemben Te vagy a nyár.

Tudom, hogy itt leszel mindig nekem,

óvsz engem, erőt adsz, fogod a kezem.

Elhoztad nekem Krisztus szeretetét,

hogy vezess egy szebb, egy jobb világ felé.

Mert a szeretet képes csak arra, hogy láss,

benne valósul meg az örökkévalóság,

megmutatja az utat, hogy bármerre is megyünk,

egymásnak mi mindig ajándékai legyünk.

Virágzik mi él,

kezed kezemben pihen,

mosolyom tiéd.

Egy a vérünk, egyet kérünk,

Jézust várjuk szüntelen,

Ő ad nekünk reménységet,

ott, mélyen, a szívünkben.

Asztalunkon gyertya lángja,

benne meleg fény ragyog,

szívünkben a szeretet dalára

táncolnak titkos angyalok.

Hull a hó, fehér a város,

beborítja lelkemet,

csendes, puha lágyságával

símogat és óv kezed.

Kint hideg van, reszket minden,

szél süvít a városon,

bent melegség a szívekben,

ölelésben olvadok.

Sárga pók szövi óriás hálóját,

élete fonalát, egyetlen mentsvárát.

Nap fénye csillan tündöklő hálóján,

lágy szálakból szőtt kristálypalotáján.

Nem menekülhet már többé

az, ki szentélyébe tévedt,

de ő sem lehet szabad már soha,

ez lett a pók számára is a végzet.

Egy csepp boldogság

és tengernyi fájdalom.

Megéri vajon?

Porszem került a gépezetbe,

nézd meg jobban, kit látsz benne?

Én vagyok az, az örök hiba,

Minden jó dolog elrontója.

Nem illek bele a rendszerbe,

miattam esik szét minden,

ismerem a kudarcot, a csüggedést,

a bánatot és az útkeresést.

Az emberek mégis hálásak nekem,

mert ha már felismernek engem,

továbblépniük sokkal könnyebb,

elfelejthetnek, mint egy kellemetlenséget.

Engedd, hogy lássam a könnyed,

mondj el mindent, ami bánt,

ne engedd be közénk a csöndet,

ne öleljen át a magány!

Szeretlek téged,

mint szomjazó virágok

a hűs cseppeket...

Ami elmúlt, visszahozni nem lehet,

a jövőt pedig nem sejtheted.

Mondják: a jelenben kell élni életed.

Az egészséget visszahozni nem lehet,

ha örökre elmúlt, elveszett,

és betegen fog élni gyermeked.

Az időt visszahozni nem lehet,

ha már meggyötörte testedet,

s egy gombóc fojtogatja lelkedet.

A boldogságot visszahozni nem lehet,

csak fuldokolsz, a válaszokat keresed:

Mit tegyek? Istenem! Mit tegyek?

Akkor egy hang szól, suttogó,

de számodra mégis jól hallható:

Gyere, mindez mulandó, vár az ÖRÖKKÉVALÓ!

Lelked gyöngyszemeit lelkemben őrzöm,

sugárzó szavaid, mint csobogó, hűs patak,

a fény felé mutatják az utat,

még a lélegzetem is elakad.

Az idő változással terhes,

a vágy beteljesül, ha lehull az eső,

a zene szól, csodás szárnyakkal emel,

már nincs visszaút, repülök Feléd, Kedvesem.

Gondolataim földjén, saját magamban kereslek,

s ott talállak meg, hol szavaidból világok születnek,

hol az érzések pillangószárnyon messze repülnek,

hol álmaink tengerén, a szeretet fénye melegíti lelkünket.

Én nem változtam meg,

szerelmem mozdulatlan, mint a kő,

nem repdes ágról-ágra,

virágról-virágra, ha egy szélfuvallat jő.

Nem értem a múló szerelmet,

azt, amely folyton mást mond, változik,

a másikban csak önmagát látja,

saját arcában gyönyörködik.

Verseket írok, rímeket faragok,

érzéseim egén szárnyalok,

valakinek tetszik, s valakinek nem,

de amíg lehet, álmaimban megmaradok.

Repülök a szeretet szárnyán,

életem lábaid elé dobom,

ítélj el engem, vagy vess meg,

lelkem nyíló virág lesz sírodon.

Ha kést forgatnak szívedben,

tűrjed rendületlenül,

bár a fájdalom elviselhetetlen,

magányos, sajgó lelkedre ül.

Mégis viseld ezt a terhet némán,

panasz ne hagyja el ajkadat,

gondold, hogy a Teremtő szeretve néz rád,

s minden szenvedésnek oka van.

Vedd észre az apró örörmöket,

a jóra fordítsd tekinteted,

hidd, hogy egyszer minden jobb lesz,

a Megváltó felemeli életed.

Nem vagyok sehol,

nem érzek semmit,

nem kellek senkinek,

és talán nem is létezem.

Egy senki vagyok,

lelkem a senkik világában

bolyongva keres egy Valakit...

Lélek vagyok a mindenség peremén,

Vatta-puha felhők felett lebegek,

csillag gyúlt szívem legmélyén,

más csillagot én már nem keresek.

-

Bevilágítom a közelt s távolt,

szórom a fényt, a szeretetet,

ha hozzám hasonló lelkeket találok,

a fényesség legyőzi a sötétséget.

-

Rád találtam a komor éjszakában,

szemedben csillagfény ragyog,

együtt szállunk az örökkévalóságban,

fényünk a szeretet lángjával lobog.

Emlékszel még?
Elmondtuk egymásnak akkor
szívünk csodás titkait.
Emlékszel még?
Ránk szakadt az éj
s mi csak egymásra vágytunk.
Emlékszel még?
Mi maradt belőle?
Lelkemnek legdrágább kincse.
Emlékszel még?
Még, még, még...

Mennyire szeretlek Téged?

Nincsenek szavak, mondatok,

csak érzések vannak bennem,

ki nem mondható gondolatok.

-

Elrejtelek, őrizlek szívemben,

s tudom, örökre bennem élsz,

ha nem is mondhatom el Neked,

mindig tudd, sose add fel a reményt!

-

Egyek vagyunk mi nappal és éjjel,

lelkünk remegve fényért kiált,

messzire repülünk a széllel,

s álmunk mosolygó csillagokra száll.